Akik már nem ülnek velünk az asztalnál

Akik már nem ülnek velünk az asztalnál

James Joyce A holtak című novellájának egyik legerősebb gondolata, hogy a múlt és azok, akiket elveszítettünk, sokszor egészen váratlan pillanatokban térnek vissza hozzánk. Egy dal, egy mondat vagy egy régi történet is elég hozzá, és valaki, aki már nincs velünk, hirtelen újra nagyon közel kerül.

Valahogy így képzelünk el egy ilyen pillanatot.

Két nő ül egy asztalnál egy kávé mellett.

Az egyik lassan megkeveri a csészéjét, majd elmosolyodik.

„Anyukám mindig kétszer cukrozta meg a kávéját, pedig az első után is elég édes volt.”

A másik felnevet.

„Az én nagymamám pedig mindig azt mondta, hogy a kávét nem szabad sietve meginni.”

Aztán egy pillanatra mindketten elhallgatnak.

Nem szomorúan.

Inkább úgy, ahogy akkor hallgatunk, amikor valaki, aki már nincs velünk, egy emlék erejéig mégis visszaül az asztalhoz.

Az emlékezés néha egészen hétköznapi

Mindenszentek és halottak napja környékén természetesen gyakrabban gondolunk azokra, akiket elveszítettünk.

De az emlékezés nem mindig a temetőben kezdődik.

Néha egy illattal.

Egy régi recepttel.

Egy dallal.

Egy mondattal, amit valaki százszor elmondott.

Vagy éppen azzal, ahogyan szerette a kávéját.

Ezek az apró szokások különös módon megmaradnak bennünk. Sokszor évekkel később is pontosan tudjuk, ki milyen csészéből ivott, mennyi cukrot tett bele, tejjel kérte-e, vagy mindig feketén.

A közös kávézások emléke

Talán azért is különleges egy közös kávé, mert ritkán csak magáról az italról szól.

Beszélgetünk mellette.

Mesélünk.

Nevetünk.

Néha panaszkodunk.

Máskor csak ülünk egymás mellett.

És akkor még nem feltétlenül tudjuk, hogy ezekből a teljesen hétköznapi percekből egyszer emlék lesz.

Egy nap majd valaki úgy emlékszik ránk, hogy:

„Mindig délután ivott egy kávét.”

„Soha nem tett bele cukrot.”

„Mindig ő készítette el nekem.”

„Ha leültünk kávézni, órákig beszélgettünk.”

És ettől a hétköznapi pillanat egyszer csak nagyon értékessé válik.

Nem csak a hiányról szól

November első napjai sokak számára csendesebbek.

De talán nem kell, hogy kizárólag a szomorúságról szóljanak.

Lehetnek a történetekről is.

Azokról a mondatokról, amiket még mindig idézünk.

A receptekről, amelyeket tovább készítünk.

A szokásokról, amelyeket észrevétlenül átvettünk.

És azokról az emberekről, akik valamilyen apró módon továbbra is ott vannak a mindennapjainkban.

Talán ezért olyan fontosak a közös kávézások is.

Nemcsak azok miatt, akik ma ott ülnek velünk az asztalnál.

Hanem azok miatt is, akik egyszer ott ültek.

És akikről néha egy csésze kávé mellett esik a legjobban mesélni.